Gyógyutazások

Megvolt az ide-oda repkedés, Phoenix - San Francisco - Los Angeles - Phoenix - New York. Egyelőre egy elég vacak Hostelben lakom két éjszakán át, pofátlanul sok pénzért, ami viszont csak 4 blokkra van a Central Parktól (még nem voltam) és egyébként túlnyomórészt épp németek lakják (always look on the briiiight side of life, padam, pada-dada-padam). Holnap déltől egy A+ kategóriás apartman egyedüli birtokosa leszek. Kicsit messzebb.

Tehát. A rokonok annyira rendesek voltak, hogy vettek nekem pár ide-oda repjegyet és felhasználtak néhány bónuszpontot San Franciscoban az egyik Marriottban. Nem hinném, hogy elég hálás lehetek valaha is ezekért.

Tekerjük előbb vissza kicsit azt a homokórát. Közben lehet képeket nézni picasa-n.

Vasárnap végre aludtam egy sort, délelőtt pedig kipróbáltam a golfozást. A minigolf vicces dolog, a rendes golf meg nevetségesen nehezebb, mint amilyennek kinéz. Épp ezért meg kellene tanulni egyszer (: A golfklubban egyébként elég jó ebédet adnak. Az előző esti sztékem ugyan jó volt, de nem mindenki volt olyan szerencsés a sedonai vacsorával. Végül csak a visszakocsikázás volt hátra Phoenixbe, egy kis kocsimosás és tankolás, mielőtt meglátják a port.

Az első repülőút nem volt teljesen porblémamentes. A gép helyből késett, aztán valami hibajelzés miatt még újraindították a fedélzeti számítógépet, amíg a betonon vártunk. Hülye érzés felszállás közben olyan hangokat hallani, mint amit a hajtóművek leállítása előtt.

Viszont San Francisco tömegközlekedése meglehetősen jó. A reptérről a Bay Area Rapid Transit, vagyis BART (ha németül lenne, akkor szakáll) fantázianevű metró/hév visz be a városba, egészen Pittsburgh-ig is elvinne ha kellene, lehet rajta biciklit hurcibálni és a délutáni szerelvényen szőnyeg volt! A buszok, villamosok, trolik hálózata is kiváló (trolin utazni olyan, mint otthon, ami a hangokat és a gyorsulást illeti azzal a különbséggel, hogy van rajta kötelező rokkant/idősülés, ami ráadásul a menetirányra merőleges, gondoljatok bele kicsit (:  ). Halkan hozzátenném, hogy a felnőttbérlet (ami nem érvényes a szakállra) 55 dollár havonta. Tessék szorozgatni. Ezt nem tudván a szakálltól a szállodáig taxival mentem, ami persze nem teljesen egyenesen vitt, de ez még belefért.

A hétfő reggel felhősen indult, de ennek hamar vége is lett (leégés, mint mondottam volt). A kiszállós-beszállós busztársaság jó választás volt. Az idegenvezetők jó része felkészült és vicces. Érdemes is nekik, mert San Francisco legnagyobb bevételét a turisták adják (tavaly még az első volt a bankszektor, idén már csak második, a harmadik egyébként a parkolási büntetések). Elég tiszta városnak tűnik, csak meglehetősen szeles. Meg persze állítólag ködös és az idegenvezetők mindkét napot szerencsés véletlennek tekintették.

Rögtön lepattantam a buszról a belvárosban és vettem érzékelőtisztítót is (itt New Yorkban pedig sűrített levegőt), amit persze elfelejtettem este használni.

A 39-es móló erősen túlértékelt turistalátványosság. A fókák egyébként a '89-es földrengés után jelentek meg. Senki nem tudja miért. Próbáltak is megszabadulni tőlük (tűzoltóágyúval is!), láthatóan sikertelenül. A kaja egyébként a Fisherman's Wharfon jobb. A képeken látható fél homárt plusz rákocskákat 16 dollár körül vesztegetik, baromira jó íze van. Viszont óvatosan kell kivinni a padokig, egy sirály képes volt hátulról megtámadni miatta, fejencsapott a szárnyával.

A standard listán kipipáltam még a hídat (ami azért tényleg elég nagy), a Cable Cart (amin ugye lógni szoktak az emberek, és elég meredek helyen képes felmenn). Alcatraz (avagy a szikla) kimaradt, mivel több, mint egy hétre előre kell jegyet venni, amúgy teltházas.

Hétfőn este és kedden délelőtt sokat sétáltam. Ha legalább 4 napot tölt el ott az ember (annyit legalább érdemes), akkor leginkább a bicikli a nyerő választás. Rengeteg biciklis van, mindenhol annyi időt töltesz el, amennyit akarsz és még egészséges is maradsz (bár nem hallod az idegenvezetők érdekességeit). Bevállalósabbaknak segway (ha valaki nem tudja, az a kétkerekű izé, amivel az időseb Bush elesett) túrák is vannak. A lassú túrázás sok szempontból ajánlatos. Egyrészt nem sürget a "10 percre állunk meg" felszólítás azokon a túrákon, ahol ritkán járnak, másrészt érdekesebb dolgokat is látni. Az emberek úszni járnak az öböl egyes elkerített részeibe, persze neoprénben, San Francisco nem épp meleg hely. Vagy, hogy valaki parkoláshoz rossz irányba fordítja a Porschéja kerekeit a hegyen. Időt tölthet mindenféle negyedekben (csak nem Tenderloinban, ami a szegénynegyed). Be lehet menni az egyetlen épületbe, amit a tűzoltók az 1906-os katasztrófa során megmentettek (fejenként egy üveg whiskey-ért cserébe).
A Coit torony magasan van, oda busszal érdemes felmenni, ha egyáltalán. Be van üvegezve minden ablak.

Ismerősnek is tűnt az a hatalmas épület a tetején a Ghirardelli felirattal, de mégis második nap délutánra jöttem rá, hogy ez volna a csokigyár. Még jó, hogy tele van velük minden bolt kirakata. Végül egy 40 grammos mentás volt az uzsonnám (és egy 40 grammos sötét csoki követte a homárt). A csoki amúgy tényleg jó, de európában vannak jobbak.

Sajnos a Golden Gate parkba nem jutottam el. Az külön fél nap vagy több, mert majdnem egy negyeddel nagyobb, mint a Central Park New Yorkban. A busz bevitt egy kicsit, nagyon szépnek tűnik. A kínai negyed is kimaradt, pedig kíváncsi lettem volna. Két nap egyértelműen nem elég.

Nem tudom, hogy ez mennyire amerikai dolog vagy mennyire jellemző inkább San Franciscora. A BART-on utazva a reptér felé ült szemben egy nő, koszos, pink tornacipőben (Converse másolat), orrgyűrűvel, téglalap alakú, halálfejes gyűrűvel, teljesen összetetovált karokkal. Leszállás előtt szépen felvette a pullóverét, majd akkurátusan összehajtotta és elrakta a táskájába a Wall Street Journalt, amit addig olvasott.

A második és a harmadik repülőút jó volt, bár eddig mindig este érkeztem mindenhova. Így rögtön meg lehetett nézni Los Angelesben a Santa Monica pier-t, ami igazából nem is látványos. Anyám unokatestvérének a szobájából viszont látni az óceánt és hallani éjjel a fókákat is. Túl sok mindent nem lehet elmondani Los Angeles-ről. Lapos és hatalmas. A strand viszont tetszett.

Phoenix és New York között látni Chicagot a repülőből. New Yorkból pedig nem láttam szinte semmit. Délelőtt volt egy viszonylag érdektelen és meglehetősen rövid elő-eligazításom. Fél tíz van, lassan ennem kellene valamit ebéd helyett.

A bankkártyás vásárlással egyébként vegyes tapasztalatokat szereztem. A tömegközlekedési automaták sehol nem ették meg eddig. A Best Buy-ban (helyi Mediamark) és a Marriott-ban működött. Fel kell majd én is hívjam a bankot.

Közben egy csomó emberrel beszélgettem itt, kezd kellemes lenni ez a koleszhangulat. Kár, hogy nem jöttem le tegnap a lobbiba netezni, tuti lett volna ma társaságom.

Igen, még élek. Egyszerűen nincs időm írni. Meg aztán nem is volt mivel. Képek lesznek bőven, sajnos az érzékelő koszolódik és nehéz tisztítani, remélem kevés helyen látszik majd meg.

San Francisco egyébként gyönyörű. Mindkét nap hétágra sütött a nap, meg is égtem egy egészen kicsit (a sivatagban bezzeg nem). Nem tudom, hogy milyen, amikor ködös, de ott akár élni is tudnék.

Malibu meg leginkább a tengerről... pardon, óceánról szól. Annak viszont igen jó.

Részletes beszámolókat később kaptok, pakolnom kell. Remélem, mindenre emlékszem majd rendesen. A képek bizonyosan segíteni fognak.

Ma leginkább semmi nem történt azt leszámítva, hogy kiderítettem mennyire nem könnyű golfozni.

Viszont utazgatok ide-oda és nem viszek magammal laptopot, mert csak cipelni kellene. Egyszercsak majd írok valamit.

No. Ma végre láttam valamit, ami inkább hasonlított sivatagra, mint eddig bármi más. Noha ez is inkább a nagy vadnyugati préri volt (egészen konkrétan). Az arizónai meteorkráter túl közel volt ahhoz, hogy ne nézzem meg. Rettentő finom, friss csokidarabos kekszet ettem az ottani SubWayben. Ja, hogy milyen a kráter? Szerintem ez tipikusan azon helyek egyike, amiről már annyit tudsz, hogy helyben nem fognak sokat mondani, de elég érdekes ahhoz, hogy a saját szemeddel akarod látni. Egyébként meg nem hasonlít a képekre, mert azokat leginkább tökéletes fényviszonyok között és repülőből vagy helikopterből csinálták.

Nem mellesleg a rokonok kertjében őzek legelésznek nap közben. Mi csak a gidát láttuk megpihenni egy fenyő árnyékában.

Sedona környéke viszont megint csak szép. Vacsora előtt elugrottunk Grasshopper Pointhoz sziklákról ugrálni (Te is tudsz olyan mondatot írni, amiben háromszor van benne az ugrálás?).

Amúgy itt mindenki megkérdezi, hogy honnan jöttem. Kezdem kicsit unni.

Végül és nem utolsósorban... Nyilván mindenki találkozott már Achmeddel. Ma felfedeztem benne egy új viccet, ami egy édesség reklámjához kapcsolódik. Nem viccelek.

Könnyen lehet, hogy most pár napig nem írok. Elhagytam valahol az irodalmi énemet a fáradtság süllyesztőjében, a beszámolók így túl szárazak és egy halom dolog ki is marad belőlük.

Ha csak ennyire vagy kíváncsi: jól vagyok. Nagyon jól vagyok. Egy valamivel lehetne még feldobni az egészet, de ne legyünk telhetetlenek.

Szereztünk egy kis sűrített levegőt, ami sokat segített.

Tegnap sokat tanultam. A legfontosabb, hogy tessék magunkat rábízni a sorsunkra. Meg persze el is viselni, ha épp szopóágra küld egy kicsit, mert a végén annak is lehetett oka. Elég a transzcendensből, élménybeszámoló következik életem egyik legjobb napjáról*.

Durván öt és fél óra alvás és egy zuhany után harmadik alkalommal ettem szalonnás rántottát valami kerek kenyérjellegűvel, amit a háziasszony (Kati, aki Tomi felesége) csinált reggelire. Azt kell mondjam, hogy finom az a cucc. Egyébként az utóbbi napok tapasztalatai alapján, ami magába foglal egy reptéren vásárolt szendvicset New York-ban, egy vacsorát egy olasz étteremben és egy Wendy's hamburgert (erről lentebb bővebben), az amerikai kaják nem is olyan rosszak. Kicsit kevesebb az ízük, mint otthon, de ezt nem a sótlanság okozza. Fél hétkor elindultunk a reptérre, anyám unokatestvére hazarepült Los Angelesbe. Itt átvettem a kocsit és elindultam északnak.

Tomi (aki, anyám nagybátyja) azt javasolta, hogy nézzek meg egy Jerome nevű kis bányászfalut, ami kb. útba esik és akkor nem is kell végig autópályán mennem. Amikor az ember északnak halad az I-17-es autópályán, folyamatosan egyre magasabbra jut. Vicces volt az egyik kapaszkodón a tábla, ahol 65mph sebességkorlát volt, majd egy tábla, hogy a biciklisek lesznek szívesek a leállósávban tekerni! Autópályán, ugyebár... Amin az ember fia még először nevet, hogy elhalad egy tábla mellett, amin az XY National Forest felirat díszeleg és körös körül leginkább sivatag van, bokor méretű fásszárúakkal. Aztán ráébred, hogy hoppá, már most magasabban jár, mint ami Magyarországon lehetséges. Aztán eléri kb. a fennsík magasságát és elkezd megdöbbenni. Azt gondolnád ugyanis, hogy kietlen sivatag, de már ezen a ponton is szép a táj, reggel 8 magasságában különösen.

Jerome-ban egyébként zárva van a State Park, ami egyébként is valami kis múzeum csak. Na ezen a ponton borult a terv, amit egyáltalán nem bánok. Úgy döntöttem, hogy mivel Jerome-ig is kicsit szerpentines volt az út, keresek valami helyet, ahonnan lehet látni a hozzá tartozó völgyet. Itt egyébként párszor találkozni "share the road" feliratú és bicikli logóval ellátott táblákkal.

Van annak valami különösen euforikus és tudatmódosító hatása, amikor lenyitod a 300 lovas kabrió tetejét, verőfényes napsütésben délelőtt fél 10 körül mezitláb meghajtod 2000m magasan a szerpentineken, és mintegy ráadásként megszólal a klasszikus rock rádióból a Born To Be Wild. Ahhhh...

Némi földúttal megspékelt kocsikázás és egy pici horgásztó után végül megláttam a völgyet is egy sárkányindító pontról. És és és... Hát. A képek nem hinném, hogy visszaadják majd. Elbeszélgettem egy hosszú, ősz hajú, Allen nevű pasassal, aki 32 éve repül innen. Ő aznap vezetett, valahol száz-százötven mérföld múlva felveszi a többieket, ha jó az idő!!! Mint megtudtam, a rekord erről a pontról 250 mérföld. Lefelé el is vesztem kicsit a gondolataimban. Annyira, hogy mire az út mellett legelő őzeket megláttam, már ők is engem és elballagtak a sziklákon.

Nem akartam ugyanazon az úton eljutni a Grand Canyonhoz, mint ahogy visszajövök, megnéztem hát a térképet és beadtam a köztes jelölt lakott területet. Így már azt is tudom, hogy a GPS amerikában ismeri a sivatagi földutakat. De legalább 40km-t. Az elején nem is annyira érdekelt, mert volt egy aranybányász szellemváros és szép kilátás. Perkinsville szerintem csak a térképen létezik, legfeljebb irányítószám és egy farm formájában. Az elején jött szembe egy sheriff terepjáró, de nem kérdezte volna meg, hogy biztos erre akarok-e menni. Leginkább csak a kocsit sajánáltam, de jól viselte. Csörgőkígyókkal sem találkoztam, amikor kénytelen voltam megállni és előbb-utóbb a megváltó aszfalt is feltűnt (útvonal). Ennek ellenére továbbra is azt gondolom, hogy a sivatag szép, mégpedig meglehetősen. Sőt.

Némi sivatagi eső után megálltam a Grand Canyon National Park bejára előtt még egy hamburgerre. Amióta otthon bezárt, nem ettem Wendy's hamburgert. Valójában ez sem volt semmi különös, bár a sültkrumpli pocsék. Az első itteni rendes gyorskajálda élményemhez két lényeges felfedezés társul. Ad egy: itt a legkisebb menüben az üdítő és a krumpli legalább akkora, mint otthon a közepes. Ad kettő: ha félig meddig normális kávét akarsz inni, akkor a Dark verziót kell kérned (a Cirque de Soleil szünetében ittam egy kávét, amibe belekóstolva egy percig nevetnem kellett).

Ezután tető ismét le, irány a park. A bejárat után sűrűsődik kicsit a fenyőerdő és megcsap az illata is, szép hely ez, no. A kilátó pontok között ráadásul út mellett vígan legelésző őzekkel találkoztam (sajnos a képek nem valami jók). A sziklák környékén pedig igen sok a holló. Meglehetősen bátrak is, egy-két méterre simán magukhoz engedik az embert. Különösen az, amelyiktől el akartam venni a Tic-Tac dobozt, nehogy már megegye. Ráadásul igen hálásan pózolnak a naplementében. Ezt ugyanis megvártam és jól tettem. Ha valaki nem tanult volna angolul, akkor itt biztosan megérti a Grand szót, bár szerintem a Staggeringly Enormous Canyon sokkal inkább találó név lenne.

Nem igazán lehet szavakba önteni, hogy mennyire lenyűgözően szép ez az állam, de különösen a nagy luk.

Negyed tízre értem csak a rokonokhoz, akik nem haragszanak hogy nem értem ide vacsorára, pedig a képeket még nem is látták (:

Amiket egyébként átfutottam és majdnem bőgni tudnék. Koszos az érzékelő és ez látszik a képeken is ))))))): Ezeket később, most rohanás van tisztítóeszközökért.

Azt kell mondjam, hogy errefelé nyugaton az emberek rettentő kedvesek és segítőkészek. A sárkányrepülős pasas, a srácok az benzinkútnál, ahol még az utat kerestem, a turisták a Grand Canyon környékén. Ennek ellenére a többség nagyon meglepve köszöni meg, amikor nyitva tartom nekik az ajtót, ha már egyszer benne állok vagy készülök átmenni rajta.

Ja. És kell nekem egy ilyen autó. Valamelyik kilátónál, ahol végül nem álltam meg, egy 20 éves, izomautókhoz szokott srác jött és mondta, hogy "Gorgeous car, man!". Élni tudni kell (:

* nem árulom el, miért tettem oda a csillagot.

Pima Air and Space museum és AMARG - szerintem ez nem szorul különösebb magyarázatra. (Az érintetteknek mondanám, hogy ide érdemes korán indulni, és nyitásra ott lenni, megcsinálni mindkét buszos túrát)

Cirque de Soleil - nem tudom, hogy ez a társaság mivel fizetett az ördögnek ezért, de láthatóan kicsit kilépnek a fizika és az ember fizikai korlátaiból. Azt egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ember pusztán izomból meg tud egy másikat tartani úgy, hogy csak a lábszáruk van összeakasztva, mindezt biztonsági kötél nélkül, 10 méter magasan egy hintán.

Fotókat most ne keressetek (igen, készült sablonos "emberke áll a Blackbird előtt" kép), van egy kazal. Most viszont aludnom kell, reggel én viszem ki a rokont a reptérre (van valami magyar megnevezés egy szülő unokatestvérére?), utána elhúzok a melegből a hegyekbe.

Ami különösen sajnálatos, hogy tehervonatokról nincs képem, bár a kép nem adná vissza az élményt. Elképzelhetetlenül hosszúak bírnak lenni, nem véletlenül van néha elöl-hátul két vagy három mozdony. Egy műholdas kép hasznosabb lenne szerintem.

Mondtam, hogy margó.

Furcsa dolog egy 60 éves, 50 kilós nőt látni, ahogy mosolyogva szidja az ellenfél csapatot egy légkondicionált stadionban. A baseball korántsem unalmas, különösen ha olyannal mész, aki elmagyarázza a dolgokat, és egész jó helyen ülsz. Tipikus support the underdog játék volt, megvertük (mármint mi, hazaiak, érted) az előző évi bajnokot. Láttam hazafutást meg mindenféle érdekes dolgot. Nem jártam még otthon focimeccsen, de itt elképesztő mennyiségű szemetet hagynak maguk után az emberek. A mogyoró héját egyszerűen kajálás közben a földre dobják.

Párbeszéd a cheerleaderrel:
- You know where Hungary is?
- Yes I do!
- Where?
- On a map.

Phoenix tegnap óta sem csúszott le az ország legnagyobb városainak listájáról. Ma már jobban éreztem, de ez nem a puszta méreteken köszön vissza, hanem a helyek közti utazáshoz szükséges időn. Kíváncsi vagyok az ország többi része milyen lesz.

Az időeltolódás ebben az irányban fizikailag könnyen elviselhető. Az érzés ellenben nagyon szokatlan. Otthon most háromnegyed 8 van, arra kell gondolnom, hogy miket csinálhatnék ilyenkor.

A családom meg már-már zavaróan rendes velem. Amúgy pedig meghozta ma a posta a fényképezőgép övtáskámat. Inkább azt mondanám rá, hogy derékhoz rögzíthető hatalmas izé. De szeretni fogom.

Képek picasaweben

Kezdjük a standard útleírás definíciójával: hosszan utazók kötelező bejegyzése az A-ból B-be (C-be, D-be stb.) való utazás során megélt dolgokról és benyomásokról, melyet lelkesek képekkel egészítenek ki.
Ha ezt olvasod, ismersz. Ha ismersz, tudod hogy szeretek formát bontani. Fogok. Kicsit.

Ebben az egész repülősdiben nincsen igazán semmi különös. Fel és le, a kettő között pedig a megtett távolságnak valamilyen arányában eltelik némi idő. Közben elolvashatod a légitársaság saját magazinját, ami telis-tele van szebbnél szebb úti célpontokkal. Szinte már fizetnéd is be a pénzt a csendes, alig látogatott karibi gyöngyszemre vezető utadra. Már ha lenne rá pénzed, időd és valakid, akivel együtt mintegy "véletlenül" otthon felejtitek a telefonjaitokat. Viszont a hétköznapivá vált repülés kap ezzel egy kis fűszert, ami az exkluzivitás érzetét kelti.

Szeretem nézni a repülő ablakain formálódó jégvirágokat. Meg azt, hogyan dolgozik a szárny. A kijelzőt nézni nem annyira, lassan peregnek rajta a számok, viszont bárányok helyett akár jó is lehetne a hátralevő távolság merev bámulása. Mérföldekben (szárazföldi, 1604m, kb.)

Na jó, egy kis beszámoló is lesz.
Heathrow méreteit amúgy sokkal inkább a tranzitváró közönségének változatossága jellemzi, mint a (kilo)méterek. Az előbb a 2009-es rendőr és tűzoltójátékokon részt vevő dél afrikai csapat fekete (igen, láttam fehéreket is) tagjai ültek körül egy pajeszost, aki egy tórának látszó könyvet olvasott. JFK méreteiben talán nagyobb, de nem tűnik fel ez a változatosság. A belföldi járatok ellenőrzésein ellenben úgy néznek egy magyar útlevélre, mint... Igazából nem tudok találó hasonlatot vagy metaforát, a "What kind of passport is this?" kérdést az indiai pultos nő és az afro biztonsági ellenőr csaj is feltette.

Az indiai nő egyébként (saját elmondása alapján) értelemszerűen angol angolt beszél, véleménye szerint pedig a helyiek nem is beszélnek rendes angolt. Ezt volt esélyem megtapasztalni, amikor három szintén afro reptéri alkalmazott közül az egyik, hármuk hosszas bámészkodása és tanakodása után odajött megkérdezni, hogy nem én vagyok-e valami sorozatnak az egyik szereplője. A sorozat nevét nem is értettem, ezért később odamentem megkérdezni. Valami Even Stevens című dolog Nick Spano nevű színészére gondoltak. Megkérdeztem, ez állítólag dícséretnek számít.

Mire ágyba kerültem a laptop órája azt állította, hogy fél tizenegy van délelőtt, kint viszont sötét volt. Meg persze éjjel és 30 fok. Az időeltolódás sem érződik, az utolsó repülést átaludtam, már amikor nem üvöltözött a mögöttem ülő 3-4 éves kölök, aki egyébként Batman jelmezben utazott, leszálláskor nem volt hajlandó bekapcsolti az övét, majd bőgni kezdett amikor bekapcsolták neki és persze ideiglenesen halgatott, amikor egy kis kajával korrumpálták. Ezt amúgy folytatta leszállás után is és a mellettem ülő csajjal egyszerre kezdtünk röhögni, pedig addig egy szót nem váltottunk.

Erről jut eszembe. Háromféle testalkat létezik errefelé. Kövér (esetleg NNAAGGYYOONN kövér, de ezt ne vegyük külön, elvégre itt mindenki PC, külön Nagy Ő-t indítanak kövéreknek a FOX-on, ha még nem hallottad volna), normál és általában sportos. A harmadik kategóriát én a hízásra hajlamosban jelölném meg, amit úgy kell elképzelni, hogy kicsit szélesebb, de feltehetőleg rendszeresen próbál tenni ellene, viszont túl sokat eszik.

Baszki, most láttam meg egy Blue Label-t. Skorpiókkal még nem találkoztam. Emberrel is kevéssel, pedig Phoenixben van belőlük négymillió. A rokonok házára amúgy a rendezettség és a vidám színek a megfelelő jelzők, a belmagasság a pesti belvárosi bérlakásokra hajaz.

Formabontás teljes vége, tételesség:
- British Airways-zel utazni egész jó, megnéztem a Rockhajót és friss Diana Krall albumot hallgattam* London és New York között
- Amerikában rablás valutát váltani, 17%-os az adás-vétel rés (nem, nem felejtettem le a tizedesjegyet)

* a studióban felvett jazz iszonyat sterilnek hat, nem csoda, hogy DK sem szeret nagy stadionokban fellépni, inkább kisebb helyeken. Kellene valami értelmes jazz bárt csinálni pesten, mert a Jazz Garden drága, a hajónak nincs hangulata és mozog, a Take Five pedig rosszul szellőzik és csőalakú.