Gyógyutazások

Tegnap sokat tanultam. A legfontosabb, hogy tessék magunkat rábízni a sorsunkra. Meg persze el is viselni, ha épp szopóágra küld egy kicsit, mert a végén annak is lehetett oka. Elég a transzcendensből, élménybeszámoló következik életem egyik legjobb napjáról*.

Durván öt és fél óra alvás és egy zuhany után harmadik alkalommal ettem szalonnás rántottát valami kerek kenyérjellegűvel, amit a háziasszony (Kati, aki Tomi felesége) csinált reggelire. Azt kell mondjam, hogy finom az a cucc. Egyébként az utóbbi napok tapasztalatai alapján, ami magába foglal egy reptéren vásárolt szendvicset New York-ban, egy vacsorát egy olasz étteremben és egy Wendy's hamburgert (erről lentebb bővebben), az amerikai kaják nem is olyan rosszak. Kicsit kevesebb az ízük, mint otthon, de ezt nem a sótlanság okozza. Fél hétkor elindultunk a reptérre, anyám unokatestvére hazarepült Los Angelesbe. Itt átvettem a kocsit és elindultam északnak.

Tomi (aki, anyám nagybátyja) azt javasolta, hogy nézzek meg egy Jerome nevű kis bányászfalut, ami kb. útba esik és akkor nem is kell végig autópályán mennem. Amikor az ember északnak halad az I-17-es autópályán, folyamatosan egyre magasabbra jut. Vicces volt az egyik kapaszkodón a tábla, ahol 65mph sebességkorlát volt, majd egy tábla, hogy a biciklisek lesznek szívesek a leállósávban tekerni! Autópályán, ugyebár... Amin az ember fia még először nevet, hogy elhalad egy tábla mellett, amin az XY National Forest felirat díszeleg és körös körül leginkább sivatag van, bokor méretű fásszárúakkal. Aztán ráébred, hogy hoppá, már most magasabban jár, mint ami Magyarországon lehetséges. Aztán eléri kb. a fennsík magasságát és elkezd megdöbbenni. Azt gondolnád ugyanis, hogy kietlen sivatag, de már ezen a ponton is szép a táj, reggel 8 magasságában különösen.

Jerome-ban egyébként zárva van a State Park, ami egyébként is valami kis múzeum csak. Na ezen a ponton borult a terv, amit egyáltalán nem bánok. Úgy döntöttem, hogy mivel Jerome-ig is kicsit szerpentines volt az út, keresek valami helyet, ahonnan lehet látni a hozzá tartozó völgyet. Itt egyébként párszor találkozni "share the road" feliratú és bicikli logóval ellátott táblákkal.

Van annak valami különösen euforikus és tudatmódosító hatása, amikor lenyitod a 300 lovas kabrió tetejét, verőfényes napsütésben délelőtt fél 10 körül mezitláb meghajtod 2000m magasan a szerpentineken, és mintegy ráadásként megszólal a klasszikus rock rádióból a Born To Be Wild. Ahhhh...

Némi földúttal megspékelt kocsikázás és egy pici horgásztó után végül megláttam a völgyet is egy sárkányindító pontról. És és és... Hát. A képek nem hinném, hogy visszaadják majd. Elbeszélgettem egy hosszú, ősz hajú, Allen nevű pasassal, aki 32 éve repül innen. Ő aznap vezetett, valahol száz-százötven mérföld múlva felveszi a többieket, ha jó az idő!!! Mint megtudtam, a rekord erről a pontról 250 mérföld. Lefelé el is vesztem kicsit a gondolataimban. Annyira, hogy mire az út mellett legelő őzeket megláttam, már ők is engem és elballagtak a sziklákon.

Nem akartam ugyanazon az úton eljutni a Grand Canyonhoz, mint ahogy visszajövök, megnéztem hát a térképet és beadtam a köztes jelölt lakott területet. Így már azt is tudom, hogy a GPS amerikában ismeri a sivatagi földutakat. De legalább 40km-t. Az elején nem is annyira érdekelt, mert volt egy aranybányász szellemváros és szép kilátás. Perkinsville szerintem csak a térképen létezik, legfeljebb irányítószám és egy farm formájában. Az elején jött szembe egy sheriff terepjáró, de nem kérdezte volna meg, hogy biztos erre akarok-e menni. Leginkább csak a kocsit sajánáltam, de jól viselte. Csörgőkígyókkal sem találkoztam, amikor kénytelen voltam megállni és előbb-utóbb a megváltó aszfalt is feltűnt (útvonal). Ennek ellenére továbbra is azt gondolom, hogy a sivatag szép, mégpedig meglehetősen. Sőt.

Némi sivatagi eső után megálltam a Grand Canyon National Park bejára előtt még egy hamburgerre. Amióta otthon bezárt, nem ettem Wendy's hamburgert. Valójában ez sem volt semmi különös, bár a sültkrumpli pocsék. Az első itteni rendes gyorskajálda élményemhez két lényeges felfedezés társul. Ad egy: itt a legkisebb menüben az üdítő és a krumpli legalább akkora, mint otthon a közepes. Ad kettő: ha félig meddig normális kávét akarsz inni, akkor a Dark verziót kell kérned (a Cirque de Soleil szünetében ittam egy kávét, amibe belekóstolva egy percig nevetnem kellett).

Ezután tető ismét le, irány a park. A bejárat után sűrűsődik kicsit a fenyőerdő és megcsap az illata is, szép hely ez, no. A kilátó pontok között ráadásul út mellett vígan legelésző őzekkel találkoztam (sajnos a képek nem valami jók). A sziklák környékén pedig igen sok a holló. Meglehetősen bátrak is, egy-két méterre simán magukhoz engedik az embert. Különösen az, amelyiktől el akartam venni a Tic-Tac dobozt, nehogy már megegye. Ráadásul igen hálásan pózolnak a naplementében. Ezt ugyanis megvártam és jól tettem. Ha valaki nem tanult volna angolul, akkor itt biztosan megérti a Grand szót, bár szerintem a Staggeringly Enormous Canyon sokkal inkább találó név lenne.

Nem igazán lehet szavakba önteni, hogy mennyire lenyűgözően szép ez az állam, de különösen a nagy luk.

Negyed tízre értem csak a rokonokhoz, akik nem haragszanak hogy nem értem ide vacsorára, pedig a képeket még nem is látták (:

Amiket egyébként átfutottam és majdnem bőgni tudnék. Koszos az érzékelő és ez látszik a képeken is ))))))): Ezeket később, most rohanás van tisztítóeszközökért.

Azt kell mondjam, hogy errefelé nyugaton az emberek rettentő kedvesek és segítőkészek. A sárkányrepülős pasas, a srácok az benzinkútnál, ahol még az utat kerestem, a turisták a Grand Canyon környékén. Ennek ellenére a többség nagyon meglepve köszöni meg, amikor nyitva tartom nekik az ajtót, ha már egyszer benne állok vagy készülök átmenni rajta.

Ja. És kell nekem egy ilyen autó. Valamelyik kilátónál, ahol végül nem álltam meg, egy 20 éves, izomautókhoz szokott srác jött és mondta, hogy "Gorgeous car, man!". Élni tudni kell (:

* nem árulom el, miért tettem oda a csillagot.