Elsuhantunk egy far mellett. Igen nagy területetn láttam rajta birkákat (feketéket is), lovakat és szárnyasokat szaladgálni, úgy tűnik, hogy itt igenis működik a szabadtartás.

Négyen utaztunk Stonehenge felé, a pénztárnál rögtön mondták, hogy négy személyre a csoportos jegy féláron van. A vonat tiszta és kényelmes (lábtérből lehetne kicsit több és wifi sincs, persze itt mindenki 3G-vel szaladgál, minek is lenne), a légkondi nem hűti túl a kocsit, mágnescsíkos a jegy, mint a többi tömegközlekedésen. A rádióban egyébként a közlekedési hírekben mindig szerepel, hogy melyik metrón mi a helyzet vagy hogy minden rendben van-e. Egyre kevesebb érvet tudnék felsorolni, hogy miért ne lenne jobb külföldön élni. A másik oldalon pedig ott van, hogy milyen jó lenne nálunk élni, ha valaki seggbe rúgná a társadalmat, hogy mennyire jobb volna így. A velem szemben ülő pasas telefonbeszélgetéséből foszlányokat hallva azt vettem ki, hogy ő éppen csak leugrik vidékre ott lenni. Nyilván a jó idő vette rá, mivel gyakorlatilag egész héten sütött a nap, néhány felhős órától eltekintve hét közben. Akár ez is lehetett az oka annak, hogy tele volt a vonat (késő este is tele volt, hétvégi ingázókkal).

Szombat délután láttam a Buckingham palotát (kép nincs, majd értelmes fényviszonyok között csinálok), ami mindössze fél óra sétára van a lakásomtól. A Westminster Abbey, a kolostora és a parlament is hasonló sorsra jutott.

Az angol vidék egész szépnek tűnik, különösen fényárban. Nem csodálkozom, hogy az angolok ragaszkodnak az állandósághoz, bár szerintem a fejlődést a felszín alatt is véghez lehet vinni, megtartva a középkort, mint látszatot (ez persze teljesen szubjektív hozzáállás).

Hiába áll ott mindig valami ötezer éve, vonatállomást nem raktak a közelébe. Így Salisbury erősen középkori városában a vasútállomáson át kell szállni a Stonehenge buszra. A kövek maguk nem annyira látványosak, a hozzájuk kapcsolódó történet és információhalmaz annál inkább. Például az eredeti konstrukció nem is kőből volt, hanem fából és valami méretes bokorgyűrűvel ültették körül. A környéken igen sok kis temetkezési domb is van, amik itt-ott kiállnak a földből. A kövek amúgy harmad szintig be vannak ásva és akár 50 tonnát is nyomnak. Azon még mindig gondolkodom, hogyan volt képes néhány kidőlni.

Salisbury északi végén van egy kastélyrom, ami Old Sarum névre hallgatott. Mivel a jegyünk ide is jó volt a busz révén, megnéztük. Itt kell megjegyeznem, hogy fogalmam sincs, hogyan tartják karban a füvet az angolok, de még a rom területén is tökéletesre volt nyírva. Itt tűnt fel az is, hogy nem töltöttem fel az akkukat, amióta Angliában vagyok és az akkupótló elemtartó sincs nálam... Kellemetlen, tanulságos.

Salisbury egy nagyon kedves kisváros. Ráadásul meglehetősen régi. 1258-ban fejezték be Európa egyik legmagasabb katedrálisát (na jó, a tornyot csak 1330-ban). Kiderült, hogy a II. világháborúban az itteni Spitfire gyárat azért nem bombázták a németek, mert féltek, hogy eltalálják a tájékozódási pontként szolgáló katedrálist. Így manapság a bátrabbak napi két alkalommal vígan fellépcsőzhetnek a torony tetejébe. Mi épp megcsíptük a 12 fős limit utolsó négy helyét. A tetőszerkezetben egy része teljesen eredeti (tessék csak megnézni azt a dátumot az előbb), angol tölgyből van, egy része a 17. századból származik, csak néhány elemet cseréltek ki az utóbbi száz év folyamán.

Hazautazás előtt még ettünk egyet a szabad levegőn és megittam eddigi legjobb angol sörömet is (John Smith's).

PS.: tudom, hogy nem túl magasröptű az iromány, de páldául utálok napi másfél órát ingázni, szóltak, hogy ez különösen a projekt ideje alatt lesz kellemetlen.